Hogyan válik szülővé az ember?
Mese Magocskáról, a tündéri lényről
Az „anya”- hormonok
Várandósan
Házassági évfordulók
Most már biztosan anya vagyok
Anyatej
Én, a tejgyár
Bőbeszédű baba
Talán sok mindent csinálhattunk volna másképp
Paradox hetek
Mentsük ki a babaszobából a babanyelvet!
Anyai életmód
Séta
Nem minden kisgyerek szelíd
Anyai szolidaritás
Beszéljünk anyanyelven!

Hogyan válik szülővé az ember?

Nem lehet előre elképzelni az anyaságot, amíg anyává nem válik az ember. Tovább menve, a szülőséget, tehát az apaságot sem lehet elképzelni a korábbi tapasztalatok alapján, de szülői tapasztalatok híján. Hiába nőttek fel a közvetlen környezetemben kisfiúk és kislányok, csak apró részleteket, a szülőség átéléséhez képest jelentéktelen mozzanatokat fogtam meg belőle. Mert, csak hogy a legalapvetőbb benyomásokat felidézzem, másképp élem át azt, amikor a húgom kisbabája bömböl, és másképp, amikor a sajátom.

A szomszéd csecsemő bömbölését, ha nyugalomra van szükségem, akár meg sem hallom, mert ha nekem úgy tetszik, kizárom. A sajátom bömbölésétől, ha elég kitartó, előbb-utóbb biztos, hogy görcsbe rándul a gyomrom, és tettre szánom el magam. (Vagyis megadom neki, amit akar.) Másképp élem át a barátnőm kisbabájának kacagását, és első szavait, és másképp a saját gyerekem mosolyát, nevetését, gügyögését. Utóbbi jelentőségét ugyanis mértéktelenül felnagyítom. A saját anyaság (és a saját szülőség) elképzelhetetlen, megrázó és felemelő élmény. Az első anyaság, amikor megszületik az első gyermeke, és a nőből anya lesz: átváltozás, újjászületés.

Mielőtt anya lesz, minden nő ismereteket gyűjt az anyaságról. Anyjától, nagyanyjától, rokonoktól, ismerősöktől, könyvekből. Van, aki előtt végtelen legenda bontakozik ki, más félelmetes, drámai, romantikus vagy éppen fantasztikus történeteket hall. Van, aki számára csupa ellentmondás az egész, más tisztán és világosan látja a dolgokat. Többnyire minden nő teljesen mást él át, mint amire számított. A legkülönösebb az, hogy minden nő más pillanatot ragad meg, ha arra gondol, amikor anya lett belőle. Van, aki már tizenévesen átélte az anyaszerepet, mert mindig szeretett anyáskodni a testvérein, vagy a szomszéd gyerekeken. Mások, és bizonyára a legtöbben, a szülés pillanatától érzik anyának magukat. „Amikor megláttam a szülésznő kezében a kicsi vonagló, vörös testét”, vagy „Amikor a mellemre tették”, esetleg „Amikor reggel felébredtem és rápillantottam, végül „Amikor a kórházból hazaértünk”, mondják, „akkor éreztem először, hogy anya vagyok.”

Van, akinek az anyává válás nem a pillanat műve volt, hanem egy folyamat. Én így lettem anya. Talán ezért hiszem azt, hogy valójában mindenki így érik anyává. Lassan és fokozatosan, és aztán kiragad egyetlen pillanatot, mert ezt az emlékezete jelképesnek ítéli.

Abban az időben, amikor anyává váltam, úgy éreztem, minden korábbi tapasztalat és könyvbeli ismertetés tévútra vezetett az anyaság mibenlétéről, mert olyan részletekre helyezte a hangsúlyt, amik se hasznosak, se praktikusak, se jelentősek nem voltak. Ezek alapján nem lehetett felkészülni a várandósságra, a szülésre, a szülőségre. A várandósság nem volt terhes, a szülés nem állt négy szakaszból, nem kellett lihegni, nem volt tanácsos visítozni.

Hiába voltak a csecsemőgondozásról szóló tanácsok, az én kérdéseimre nem voltak válaszok. Mindenre magamnak kellett rájönnöm. Most már az emlékeim halványulnak, és kezdem azt hinni, hogy a nők kíváncsisága kielégíthető címszavakban. Terhesség? Pisilési inger, émelygés, új ruhatár. Szülés? Elviselhetetlen fájdalom, vér. Csecsemő? Napi két óra bömbölés, alvási problémák, kólika. Lehet, gondolom néha, hogy rám nem illik ez a séma, de rajtam kívül, nyilván mindenki másra igen. Mielőtt azonban teljesen alávetném magam ennek a tévhitnek, inkább elmondom, hogyan váltam anyává - az anyák nyelvén, tolmácsolva is ezt az anyanyelvet. És ennek farvizén azt, hogy - szerintem - hogyan válik szülővé az ember.

Mese Magocskáról, a tündéri lényről

Magocska bölcsője dióhéj volt, ami hajszálakból szőtt szalagon lógott egy virágszálon. Inge friss piros virágszirom: minden reggel tisztát húzott. Illatos virágporban mosakodott, akácmézzel lakott jól. Volt egy selyem pizsmája is, amelyikre a csillagos ég volt hímezve. A virágszál, amelyiken dióbölcsője ringott, egy tiszta vizű tó fölé hajolt. Magocska, ha úgy tetszett neki, egy szökkenéssel a vízben termett. Sokat lubickolt, pancsolt, és olykor parádézott, fröcskölt, prüszkölt. Nagyjából ezzel telt a napja, semmi mással.

Magocska oly apró lény volt még, hogy az emberek alig akartak tudomást venni róla. Akik pedig mégiscsak megsejtették a létezését, azok sem tudhatták soha, hogy például ébren van vagy alszik, játszik vagy tanul, egyáltalán nem tudták, miben mesterkedik. Senki a világon nem láthatta pontosan, hogy néz ki, nem hallhatta, amit ő hallott, nem tudhatta, mit érez, mi jár a fejében. Könnyen hihették azt is, hogy nem érez, nem tud és nem gondol semmit. De ez nem volt igaz. Parányi volt, ám annyit bizonyosan állíthatunk róla, hogy szeretett ringatózni, és szerette a szép muzsikát. Ezt a kijelentést is csak az alapján tehetjük, hogy az ilyen gyűszűnyi lények mind ringatózni és zenét hallgatni szeretnek. Ez megnyugtatja őket, elcsitítja az összes félelmüket, fájdalmukat. Azok, akik tudtak Magocska mesés létezéséről, azok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ne legyen oka félni. Így aztán Magocska egész nap ringatózott, miközben a víz morajlását és a távolról érkező lágy muzsikát hallgatta. És, mint már említettem, nagyokat csobbant. Ilyesmi is csak Tündérországban történhet, nem igaz?

Különös, de ő hallotta az embereket, noha őt senki nem hallotta. Tudott róluk. És átérezte az érzéseiket. Persze nem mindenkiét. Tulajdonképpen csak egyetlen egyét, és rajta keresztül az összes többiét. Hogy ki volt ez az egy? Az ő titokzatos Kismamija. Magocska birodalma az ő ujjbegyén helyezkedett el egy harmatcsöppben. Ez a harmatcsöpp azonban az élet vizéből származott, és csak nagyon kevesek számára volt látható. Kismami mindenhová magával vitte ezt a harmatcsöppet. Ezért minden percben arra kellett gondolnia, hogy megfelelően egyenesen járjon, sosem feledkezhetett meg a helyes testtartásról, nem szökdécselt, nem ugrándozott, a karját nem lóbálgatta, a kezével nem vakargatta meg a fejét. Sőt, ha túl mereven tartotta volna magát, akkor is hibázott volna, mert a merevség nem biztonságos. Ha nem ilyen óvatos, akkor a harmatcsöpp legurul az ujja begyéről, vagy a Magocska hintáját lengető hajlékony virágszál eltörik, és akkor nem lesz méz és nem lesz ringatózás, és nem lesz hajlék a pöttöm lény számára. Kismami tehát légiesen járt-kelt, és minden pillanatban az ujjbegyére összpontosított, vagyis a rajta himbálózó harmatcsöppre, és a benne lakozó Magocskára. Csak éjszaka nyugodott el, amikor is a harmatcsöppet a homlokára illesztette, lefeküdt, mire a csöpp láthatatlanná vált számára, és Kismami maga is azt hitte szinte, hogy telejesen eltűnt, mígnem reggel megint ott volt a homlokán. És néha Magocskával álmodott.

Mondanom sem kell, Kismami nemcsak titokzatosnak, de rendkívül előkelőnek és éterinek hatott. Hiszen minden mozdulatában figyelem és óvatosság volt, és nem ám a saját, hanem valaki más biztonsága miatt. És az ilyesmi még a legtapintatlanabb embereknek is feltűnik. Ezért aztán, ha Magocska nem is, de a titokzatos Kismami, aki az ujjbegyén hordta, mindenkinek azonnal szemet szúrt. Ezért lehetett, hogy Magocska az ő gondolataikat és érzéseiket is megérezte Kismami benyomásain keresztül. Mert először is az a hang, amit a legtöbbször és szinte folyamatosan hallott, Kismami hangja volt. Másodszorra pedig azoknak a hangja, akikkel Kismami érintkezett. És akkor még nem beszéltünk Magocska csodálatos képességéről, hogy tudott az emberek gondolataiban olvasni, vagyis hallotta a belső hangokat is. Bizony ám, hallotta azokat a hangokat, amiket soha, senki ember fia nem hallhatott.

De hogy egészen pontosak legyünk, csodás hallásának titka az volt, hogy azon a varázslatos harmatcsöppön keresztül, amelyben lakott, kiválóan átszűrődött Kismami belső hangja. Természetesen nemcsak hangok formájában, hanem színes képek, zene és ringatózás formájában. Vagyis, amikor Kismami mondani akart neki valamit, akkor Magocska egén színes rajzok és mozgó figurák jelentek meg, amikor valami szépre gondolt, muzsika szólalt meg Magocska tava fölött. Amikor Kismami boldog volt, és legszívesebben saszzézott volna, akkor egyáltalán nem saszzézott, hiszen vigyázott a harmatcseppre, ám a harmatcseppben Magocska hintája boldogan lengett jobbra-balra. Ha Kismaminak majd eszét vette az öröm, Magocska csaknem kiborult a dióhéjból. És olykor ki is borult, egyenesen a tó közepébe pottyant. Amikor Kismami megijedt, a tó vize morajlani kezdett, kicsit elsötétült az égbolt, mintha vihar kezdődne. De ilyenkor szerencsére észbe kapott, így Magocska megúszta száraz ingecskével. Amikor Kismami egész nap csak lótott-futott, Magocska kénytelen volt megkapaszkodni a hintát tartó szalagban, nehogy elröpítse álló helyéből a szél.

Gyönyörűbbet, mint Magocska mesés világa, elképzelni sem lehet. Nem csoda, ha hallani sem akart róla, hogy elköltözzön. Pedig Kismami egyre többször súgta-búgta – bátorító, édes szép anyahangon, hogy egyszer minden megváltozik majd. De Magocska nem tudta, mi a változás. Ahogyan róla sem tudott szinte senki még sokáig.

Egy szép napon aztán fény derült Magocska létezésére. Ugyanis napról napra fejlődöt, nőttön nőtt, és már nem is volt olyan aprócska. Vele nőtt jó darabig a harmatcsepp is, amiben lakott. De a dióhéj, ami bölcsőként ringatta, a virágszál, amelyen lakott, nem nőtt tovább, és szűkké vált a hely. Magocska lassanként kinőtte a selyempizsamáját, de a virágszirom-ingecskéjét is. Hiába evett mézet és ivott tiszta forrásvizet, éhesen és szomjasan ébredt minden reggel. Kismami rettentően várta, hogy történjen valami. És egy reggel eltűnt a harmatcsepp, kipukkadt, mint egy buborék. De senki sem volt szomorú, mert előállt Magocska, aki akkor már nem a virágszirom ingét hordta, és nem lakott dióhéjban. Mindenki láthatta, hogy pontosan úgy néz ki, mint egy kisgyerek.

Az „anya”- hormonok

Ahogyan várandós lettem, mintha kicserélődtek volna a sejtjeim, de legalább is megváltoztatták volna a természetüket, pedig nyilvánvalóan (csak) hormonális átalakulás történt.

A személyiség állandóan változik. És állandóan ugyanaz marad mégis. Néha a változások hosszas folyamatnak, fokozatos átalakulásnak tűnnek, máskor hirtelen fordulatnak. Az én új átváltozásom folyamatszerű volt. Már akkor elkezdődött, amikor beleszerettem abba a fiúba, akihez aztán férjhez mentem. Egyre boldogabb és kiegyensúlyozottabb lettem, egyre világosabban láttam magamat és egyre elégedettebb lettem magammal. Mozdulataim finomabbá váltak, a viselkedésbeli töredékesség, amit a gátlások és a szorongások okoztak, fokozatosan összhanggá formálódott. Amikor megfogant a lányunk, csupán ez a folyamat érett be, és amikor megszületett, ez a folyamat vált összetettebbé, szerteágazóbbá és egyre beláthatatlanabbá. Az egyenes vonalnak tűnő folyamat vonásokká, majd apró szemcsékké esett szét.

A várandósság maga volt a mennyei boldogság, a beteljesülés. Nőként teljesnek és boldognak éreztem magam. Azonosultam női önmagammal és egyesültem nő mivoltomban. Hosszú-hosszú hónapokig lubickoltam ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban. Közben, a boldogság és a hormonális változások kölcsönösen borzolták egymást. Nemcsak a hajam, a bőröm vált selymessé, de a lelkem is. Ekkorra már elmúlt minden szorongás, nem maradt feszesség, semmi stressz, nem voltak görcsök. Természetesen büszke és magabiztos voltam...

Aztán, a szülés után voltak pillanatok, amikor ez a tökéletes világ rogyadozni látszott. Majd visszatért, hiszen bármi történt is velem, mindig ott volt a lányom, az én erőm, az én büszkeségem. A tudat, hogy én őt anyatejjel szoptatom, mindig megerősített. De az a kontúrosan festő, éles színekkel játszó paradicsomi fény, ami a várandósság alatt úgy beragyogta a mindennapjaimat, egyre többször köddé vált, eltűnt, legfeljebb pasztell foltok maradtak a helyén. Végül az első évet követően, mikor a Kicsi lemondott a tejemről, rám szakadtak a félelmek és aggodalmak. Hiába védekeztem ellenük, alattomosan jöttek. Új elvárások, új megfelelések képében. De főleg: hormonális úton.

Az első aggodalmak már a szülés utáni legelső napokban megjelentek - a boldogság túltengéseként. Tele voltam a kislányom iránt érzett szenvedéllyel, s eljutottam a szeretet legfájdalmasabb pontjáig: elkezdtem rettegni az elmúlástól. Nem az ő hirtelen elvesztése, vagy a saját hirtelen elveszésem fordult meg a fejemben, hanem a végső, akármikor is jön, mindig túl korán érkező elválás. Hogy végül majd el kell válnunk. Félreértés ne essék, nem ekkor döbbentem rá, hogy az életem nem örök. De azzal, hogy az övé sem lesz az, túl későn és mégis túl korán szembesültem.

A „baby-blues” közepén belémhasított, hogy mikor világra hoztam, nemcsak életet, de halált is adtam neki. Irracionális, de emberi módon, én csak az életre szántam őt. Semmi különös, csak hormonális zuhanás volt, de nem puszta depresszió. Mert félelmem boldogságból származott, és boldog ember nem szomorkodik sokáig az elmúláson, hanem élvezi az életet. Elhatároztam, hogy együttlétünk minden percében örvendezni fogok ennek a kicsi gyermeknek. Nem engedem majd kicsúszni a kezemből az időt.

Várandósan

Azelőtt mindig a terhesség terhes voltával találkoztam. Féltem tőle, akárcsak a szüléstől. Mindig csak azt hallottam, hogy a kismama eleinte rosszul van, fáradt, reggelente hány. Aztán már nem több, csak egy hatalmas és nehéz pocak. Úgy tudtam, a terhes nő ormótlanul nagy és elveszti vonzerejét. Elcsúnyul, meghízik. Úgy tudtam, a kisgyerekes anyák többnyire kövérek és buták.

Várandósságom idején kiderült, hogy a pocak szép és kedves és jó. A várandós nő formás és szexis. Szülés után beigazolódott az a megfigyelésem, hogy az újdonsült anya különösebb erőfeszítés nélkül visszanyeri a régi alakját és súlyát – feltévve, hogy módjában áll mozogni. Márpedig a kisgyerekes anyáknak idejük sem jut tespedni. Szétnézek a környezetemben, és azt látom, hogy a kisgyerekes anyák többsége karcsú. És ha nem kapcsolják be a tévét, akkor butábbak sem lesznek másoknál. Máson sem jár az eszük, csak pisis pelenkán és altatási módszereken? Tévedés, a gyermeknevelésnek is megvannak a filozófiai mélységei, az élet nagy kérdései csak itt bukkannak fel a maguk tragikomikus mivoltában.

A kismamát illik megkérdezni, hogy érzi magát, hogyan tűri terheit. Én is mindig megkérdem a várandós ismerőseimtől, mert szeretem hallani, hogy „Jól vagyok, jobban, mint valaha”, amit magam is éreztem. Megengedem, néha más a válasz, de csak ritkán. Olyankor arra gondolok, hogy a kismamát kímélni kell. Engem is mindenki kímélt, pedig a várandósság első hónapjaiban még kicsattanóbb, még tettrekészebb voltam. Vagy legalábbis így éreztem magam. A kíméletet előkelő bánásmódnak éreztem. A helyzetem, miszerint szerető férjem van és gondoskodó családom, miszerint az a tény, hogy babát várok, nem ért váratlanul, hanem szó szerint várom őt, ahogy a várandós kifejezésben benne rejlik, ez a helyzet előkelő pozíció.

Várandósnak lenni nagyszerű dolog. Jóllehet volt néhány élettani változás, amit én is megfigyeltem magamon. Rosszabbul aludtam, feszült a hasam, az idő előrehaladtával pedig egyre kényelmetlenebbé vált volna a testem, ha nem tornászom minden nap. És végül tényleg többet kellett pihennem, és kevesebb fizikai és lelki megterhelést tudtam elviselni. Sőt a legvégén már úgy sántikáltam, mintha csípőficamom lenne. Mégis az utolsó héten is kirándultam a budaörsi erdőben, mert jól esett, szülni pedig gyalog mentem be a kórház kapuján, mintha csak kontrollra mennék (éjnek évadján), és nem félelemmel, hanem kíváncsisággal voltam teli. Pedig, mielőtt várandóssá lettem volna, rettegtem a szülés gondolatától.

A nehézségek semmivé zsugorodtak a kismamaság szépségeivel szemben. A várandósság legfőbb szépsége a nemszűnő öröm, hogy ő itt van már, bár még nem született meg. Aztán a férjem öröme, és várakozása. A család és a környezetem öröme. Akik már anyák, odaadóbban örültek, mint akik még nem anyák. Hiába, hogy a várandósság a köztudatban terhesség, én minden általam ismert anyától, a gyermeküket egyedül nevelőktől is, lelkes, boldog örvendezésben részesültem. Úgy éreztem, az is boldogan emlékezik vissza a várandósságára, akinek több szenvedéssel járt, mint nekem.v

És amikor ez a sok öröm rám és bennem összpontosult, megértettem, milyen jó is várakozni. Aztán eszembe jutott az a rég olvasott és alig értett gondolat, hogy az egész élet felfogható úgy, mint várakozás az Istennel való találkozásra. Arra jutottam, hogy a várandósság talán annak a várakozásnak a változata.

Házassági évfordulók

Nyolc hónapos kismama voltam, amikor az első házassági évfordulónkat ünnepeltük. Már novemberben készülődtem rá. Jelentőség szempontjából a karácsony és a világrahozatal mellé tettem. A házasságkötéssel kezdtük el valóra váltani közös álmunkat, és a gyermekünk közelgő születése nem kevesebb volt akkor, mint beteljesülő álom.

Úgy éreztem, jobban szeretem a férjem, mint a házasságkötésünk napján, pedig akkor is nagyon szerettem. Már nemcsak házasok voltunk, de család is. Úgy gondoltam, ez már jócskán a puding evése. Merthogy a mesék mindig azzal érnek véget, hogy ásó, kapa, nagyharang. Pedig az igazi kalandok akkor kezdődnek.

36 hetes várandósan már alig tudtam másra gondolni, mint a nagy találkozásra. Szerettem volna lelkileg is felkészülni és a legjobb formában lenni. Reggel ébredés után ajándékot kaptam, Weöres Sándor Bóbitáját és az Újszövetség új fordítását. Kirándultunk a Hárs-hegyen, teliszívtuk a tüdőnket friss levegővel. Este az én meglepetésem következett: színházba vittem a férjemet, és csak annyit árultam el előre, hogy történni fog valami (nehogy mást tervezzen). Az előadásnak „A hárpia megzabolázása” volt a címe, a Madách Kamarában, a mostani Örkényben játszották Shakespeare Makrancos hölgye alapján. Az előadás ugyan nem volt olyan derűs, mint mi az ünnepünk fényében. De már a cím nagyon könnyed hangulatba hozott bennünket. A darab arról szólt – számunkra, hogy a boldog házasság körmönfont emberi játszmák ellenére vagy összejön vagy nem. Ha pedig összejön, az olyan, mintha álmaink világában élnénk.

A második házassági évfordulónk idején kislányunk már 11 hónapos volt. Vízkeresztkor tartottuk a keresztelőjét. Ez lett az ünnepi időszak legszebben sikerült, legemlékezetesebb ünnepsége. Az évfordulónk két héttel későbbre esett, és egy hónappal előzte meg a születésnapját. Ő volt a Nap a naprendszerünkben. Sem időnk, sem energiánk nem jutott a házassági évforduló fényes megünneplésére. Este pizzát sütöttünk, és úgy gondoltuk, hogy nincs számunkra szebb ajándék, mint ha a lányunk boldog. És nem vágytnuk másra, mint pihenésre, hiszen akkoriban munkánk, elfoglaltságunk is volt bőven. Úgy gondoltuk, ennél teljesebb már csak akkor lehetne a családi boldogságunk, ha még egy gyermekünk születhetne.

A harmadik házassági évfordulón már túl voltam a második várandósságom félidején. Ismét szerencsésnek, sors kegyeltjének éreztem magam. Kislányunk lényegesen önállóbb volt, mi magunk pihentebbek, szabadabbak, függetlenebbek. Úgy éreztük, nekünk az az ajándék, hogy családunk szépen gyarapszik. Este szertartásosan étteremben vacsoráztunk. Titokban megkérdeztük magunktól, hogy ízlik-e még a puding, és hangosan válaszoltunk. Azon vettem észre magam, hogy a férjem az évek alatt nőttön nő a szememben, és hogy ezen már meg sem lepődöm. Inkább azon, ahogyan rámnéz, mert mintha én is nőlnék egyre az övében.

Most már biztosan anya vagyok

Elment a magzatvíz, és mi a hajnali órán bementünk a kórházba. Átléptem azon a mitikus ajtón, amin a Szülőszoba felirat szerepelt. „Itt öltözzön át az anyuka”, tessékelt be az ügyeletes szülésznő. Anyuka? Ez csak én lehetek. Ekkor neveztek engem először anyukának. De én még hónapokig kismamának neveztem magamat, ahogyan a várandósság alatt megszoktam. Abban a pillanatban azt hittem, hogy másnap ilyenkor egész biztosan anya leszek valóban.

Körülbelül fél nap múlva megszületett az első gyermekem. A gyönyörű pici emberpalánta a hasamon feküdt, tökéletességet, életrevalóságot és életakaratot sugallt. Megnyugodtam, hogy a küldetés teljesítve, megszoptattam, és átadtam magam az új életemnek. Hiszen újjászülettem, vagyis megszülettem a gyermekemmel együtt. Ettől a pillanattól kezdve úgy tekintettem vissza a múltra, az előző napok, órák eseményeire is, mint egy lezárult történetre. Megdöbbentett ez az érzés. Sosem éltem át eddig ilyen éles törést.

Pedig a szüléssel nem véget ért a történet, ami a várandóssággal elkezdődött, hanem folytatódott. Minden percben új élmények és új feladatok vártak rám: a szoptatás, a csecsemő tündéri szépsége és fejlődése diadalmassá tettek, a sírása néha kétségbeesésbe hajszolt. Eleinte azokat a teendőimet is el akartam végezni, amiket korábban. Nem ment. Eleinte olyan kikapcsolódásra is vágyódtam, amilyenben előtte volt részem. A mozi, a színház, a kávéházi beszélgetések sokáig elérhetetlenek maradtak. A szülés után volt néhány hónap, amíg a lányom is és én is belerázódtunk az életünkbe. És azt hiszem, ezzel minden első anya így van.

Aztán, miközben a lányom megszerette ezt a világot, megérlelődött bennem, hogy anya vagyok. Újdonsült anyaként úgy éreztem, anyának lenni nemcsak lelki beállítódás, de szerep. Társadalmi hovatartozás. Külön kaszt, külön világ, külön nyelv. Hiszen a szülőszobán robbanásszerűen megváltozik az életünk. Sosem leszünk többé egyedül. Az életem sem csak az enyém már. (Nem is volt az soha.) De ez csak a kiindulópont. Anyává érik az ember, nem tesz anyává a szülés maga.

Anyatej

Az anyaság első napjainak legnagyobb csodája a szoptatás volt. Igyekeztem az anyatejes táplálás mikéntjére ráérezni, hagytam, hogy a lányom vezessen ebben, és mivel minden ment a maga útján, én sodródtam a kijelöltnek tűnő utamon. Csak őrá koncentráltam, és arra, hogy minél gyorsabban felépüljek, kipihenjem magam, és minél erősebbé váljak, hogy a tejkiválasztás működésbe lépjen.

A lányom úgy jött a világra, hogy tudott szopni. Sok anyuka, ahogyan a kórházban megtapasztaltam, kínlódva, sírva tanítja csecsemőjét erre a tudományra. Engem viszont a kisbabám vezetett. Így kellett legyen, mert nem súgták meg az ösztöneim, mit hogyan tegyek, hanem csak azt, hogy bízzam rá magam a lányomra. A szülésznők helyezték a picit a mellemre, mert magamtól nem jöttem rá, hogyan kell: a jobb oldalamon hevertem, de a bal mellemből próbáltam kínálni, és valahogy a hónom alá akartam venni őt. Végül nagyon kényelmesen elhelyezkedtünk. Ámulatba ejtett a lányom tökéletessége.

Pár napig életem legfontosabb kifejezése az előtej volt. Tudtam, hogy elegendő számára, amit szopik, mert jókat aludt, és mindenben mintaszerűen viselkedett. Hitetlenkedve hallottam, hogy egy-egy szopás során csak egy teáskanálnyit fogyaszt el. Aztán beindult a valódi tejtermelés.

Napokon keresztül a lányom azt tette, amit a mesebeli angyalbabák szoktak. Édesen szopizott, és amikor jóllakott, betettem az ágyába, ami a kórházban egy görgős kosár volt, és elaludt. Ha meg nem aludt el, akkor szépségesen nézett. Nyugalmat, békességet árasztott. Az élet értelmét sugározta, gyógyított a tekintetével. Én is ugyanolyan fáradt voltam, mint minden anya szülés után. Egy beláthatatlan seb húzódott rajtam valahol a két lábam között, a vágás és varrás helyén, amit csak egy jókora duzzadt bizonytalanságnak érzékeltem. Mégsem volt szükség rá, hogy eltereljem a testi bajokról a gondolataimat. Ránéztem a kislányomra, és rábíztam magam az ő jókedvére és szépségére. Elpárolgott a félelmem, a fájdalmam, és bizalom és ellazulás lépett a helyére. Tudtam, hogy napról napra, sőt óráról órára könnyebb lesz.

A kórházban a rendszeres szoptatáson, pelenkázáson és saját magam tisztításán és táplálásán kívül csak arra maradt időm, hogy hallgassam a folyosón végigzörgő tolókocsik zaját. Tolókocsin tolták be a kórterembe a szülésen túlesett anyákat. Megint született egy gyermek a szülőszobán, csilingelte vidáman a tolókocsi. Ezen aztán rendszerint elaludtam.

Én, a tejgyár

Miután megszületett, a kislányom egy hétig csak evett és aludt. Gyönyörködtem benne és szoptattam, ebből állt az anyaságom. Úgy gondoltam, ez jó. Íme, a várandósság terhes volta, az anyaság emberpróbáló nehézségei - mind csak legenda. Mégiscsak könnyű és vidám dolog anyának lenni.

Igaz, a szoptatás fájdalmat okozott az első napokban, ezért azt hittem, hosszútávon ez megviseli a mellemet, a testemet, no ez lesz majd az anyaság ára, de a fájdalom elmúlt. A szoptatás csak örömet szerzett, hiszen a Pici boldogan szopott. A szülés fájdalmait már el is felejtettem. Már épp kezdtem azt hinni, hogy gyerekjáték lesz az egész, amikor a második héten egy délelőtt a kicsikém - addigi szokásától eltérően - nem aludt vissza szopás után. Én akkor még pizsamában és köntösban gondoztam, mert ágyban fekvő életmódra rendezkedtem be. (Elvégre még nem telt le a gyermekágyi időszak.) Éberen tekintett körbe, nem érdekelte az ágyban fekvés. Hurrá, gondoltam, itt az alkalom, hogy elmélyítsük a kapcsolatunkat. Megmutattam neki a lakást, a könyveket, a képeket a falon, beszélgettem hozzá, énekeltem neki. A foglalkozás öt percig mulattatta. Aztán még pár percig jó képet vágott hozzá. Hamarosan elkezdett látványosan unatkozni. Mocorogni, fészkelődni, nyekeregni. Végül bőgött.

Ringattam, dajkáltam. Örültem, hogy most aztán eljátszhatom az anyaszerep új fejezeteit. Csakhogy semmivel sem tudtam igazán elszórakoztatni. Mindent ímmel-ámmal fogadott, azonban egyre határozottabb gesztusokkal követelt valami újat, mást. Eleinte azt gondoltam, hogy a csecsemő figyelme még nem tud megállapodni hosszabb időre, ezért kell percenként mást kitalálni. Aztán azt, hogy máris próbálgatja a szárnyait, aztán meg, hogy nem a szárnyait, de a karmait próbálgatja. Most leszek percről percre a rabszolgája, véltem. Csitítottam magam, hogy csak egy aprócska baba ő. Mivel azonban egyre követelőbben adta le vészjeleit, meg kellett találni a megoldást. Az anyatej volt az. A szoptatás mindig megnyugtatta, és egyértelművé vált, hogy nem érdekli semmi, de semmi, csak ez. Milyen bájos és szép az édesanyja mellén pihegő, szörcsögő csecsemő! No de órákon át?!

Teltek-múltak a napok, és ő, ha nem aludt, szinte egyfolytában sírt vagy szopott. Megtévesztő volt a viselkedése: akkor is sírt, ha karba vettük, ölelgettük, ringattuk. Azt sem szerette, ha hagyományos módon a karunkra fektettük. Csak a függőleges pozíciót viselte el, mintha állna. Nem szerette, ha túl hosszan mozdulatlanul ülünk. Ha felálltunk, pár percre megnyugodott, de békés csak akkor lett, ha sétáltunk, mozogtunk. Aztán a sétálás is hiábavaló volt fél óra elteltével. Nem szerette, ha szorosan magamhoz öleltem, mert akkor nem volt elég szabad tere fészkelődni. Folyton izgett-mozgott. Szinte azt hittük, menten kiugrik a kezünkből. A nagyszüleinél és más rokonoknál még elkeseredettebben sírt, mint nálam. Nálam mindig megnyugodott – pár percre, de ha nem adtam neki tejet, akkor felbőszülten bömbölni kezdett. Ilyenkor úgy éreztem, én sem vagyok több, mint más, csak a jóllakás reményét hordozom. Úgy éreztem, szenved, és biztosan szenvedett is, és kötelességemnek éreztem, hogy enyhítsek a szenvedésén.

Heteken át nem voltam több, mint tejgyár. Persze nem tudtam olyan gyakran megszoptatni, ahogyan ő szerette volna, ezért egyre elkeseredettebben küzdöttem azért, hogy lefoglaljam 1-2 órára. Volt, hogy számoltam a perceket. Volt, hogy elfelejtettem WC-re menni. Sokszor megesett, hogy elment az étvágyam, nem reggeliztem, nem ebédeltem rendesen. Arra is időt kellett spórolnom, hogy zuhanyozzak. Anyukám már a kórházban figyelmeztetett, hogy enni kell. Mikor még minden rendben ment, a hajnali szoptatás után is képes voltam nassolni – a cél érdekében, de ahogy felborult a rend, nem volt időm, de az étvágyam is elment. Az ő elkeseredett bömbölése engem is elszomorított. Aztán, ahogy egyre fáradtabb és gyengébb lettem, nyilván a tejtermelés is problémát okozott, már nemcsak szomorú, de feszült és ideges voltam. Mivel a rend nem állt helyre, a bömbölés minden nap délelőtt elkezdődött és a tejért folytatott harc estig nem is ért véget, és naponta 12-szer szoptattam, mert ennyit tudtam kialkudni vele, egyszer csak azon kaptam magam, hogy nemcsak ideges vagyok, de félek a sírásától. Összerándul a gyomrom, ha elkezdi. Pedig éjjel aludt, így én is kipihenhettem magam.

Félek a babámtól? Akkor itt nagyon komoly baj van, vélekedtem. Mit csinálok rosszul, kérdeztem magamtól. Hiszen az első héten elegendő volt neki három óránként szopni, most miért nem bírja ki fél óránál tovább, miért követeli a mellem? Persze az utóbbi kérdésre tudtam a választ. Tudtam, ki ne tudná a gondos védőnői felkészítés után, hogy a szoptatás közöttünk bensőséges kapcsolat is, ami a méhen belüli magzati kötődést pótolja. Tudtam, hogy nem érzi jól magát a bőrében. A férjem vígasztalt: kibújt a hasamból, minden szép volt, jó volt, de most már szeretne visszamenni.

Sokszor végiggondoltam, mi a teendőm. Először is, nem fogok félni. Arról felesleges dolog őt meggyőzni, hogy szép a világ és jó itt lenni. A szenvedést, íme, már ő is ismeri. De arról meg kell győznünk, hogy szeretjük őt. Hiába szeretem, ha ő nem érzi ezt kellőképpen.

Bőbeszédű baba

Az újszülött tündér, angyal, vagy manó. Ha minden rendben, napokon át eszik és alszik.

Az első otthon töltött héten én azt hittem, hogy az anyaság kéjutazás. Aztán jöttek a sírós hetek. Az „együtt sírunk, együtt nevetünk” korszak. Búcsút mondtunk a nyugodt családi étkezéseknek. Hétköznap egyedül gondoztam a kisbabámat, nyugodt étkezésről nem is álmodhattam. Néha pedig teljes egészében kimaradt a reggeli, meg az ebéd. De a hajmosás, a fürdés, a tisztálkodás, sőt a WC-re menés is kimaradt sokszor.

Pár hetes kislányom ijesztően sokat sírt. A mi lányunk bőbeszédű, mondogattuk magunknak a férjemmel, hogy a nehézségeket az előnyére fordítsuk.1 Mindazonáltal megnyugtatóan fejlődött, szépült, okosodott. Aztán két hónapos korára az alapvető életfunkciók gyakorlása már egyikünknek sem okozott gondot. A büszkeség szárnyakat adott, és felemelt, a felelősség súlya lehozott a földre.

Eleinte ösztönösen éreztem, most pedig már pontosan tudom, mit jelent az, hogy a csecsemő élő ember, nem pedig pici, mozgó, síró „játékszer”. Játékszer, akit ide teszünk, oda teszünk, félreteszünk, előveszünk; és akkor babusgatjuk, ha jól esik. Nem. Élő ember, aki ritka, szerencsés esetben jelzi, mikor mire van szüksége. Szükségletei vannak, amiket nem tud kielégíteni. A mi babánk, véleményem szerint, a tökéletestől való eltérés legapróbb nüanszait is jelezte.

Az a néhány nap, néhány hét, amíg a baba többet sír, mint amire számít az ember, mint amennyit nyugodt szívvel végighallgat, megviseli az anyákat, akik egyedül maradnak a picivel. Az újszülött gondozása, minden romantikája ellenére, végtelennek tűnő küzdelem az újdonsült szülők számára. Mi, a szülei nála is jobban kell tudjuk, mire van szüksége. A fiatal anyákat kísérő áhítatos figyelem és kivételezett segítőkészség, már ha megvan, nem túlzás, nem szentimentalizmus. Kijár, ki kellene, hogy járjon. Mert ha meg akarom óvni a csecsemőt a fájdalomtól, csalódástól, félelemtől, szorongástól, emberfeletti feladat a gondozása...

Anyaságom első nagy tapasztalata és később óvaintése az lett: Nem tudsz rajta mindig segíteni. Van olyan pillanat, amikor hiábavaló minden próbálkozásod, nem tudsz még javítani sem a helyzetén. Sőt olyan pillanat is van, amikor azt sem tudod, mi baja. Csak sír. Lehet, hogy akar valamit, amit nem áll módodban teljesíteni. Lehet, hogy filozofikus hangulatban van, és rettentően fáj neki az élet.

Talán sok mindent csinálhattunk volna másképp

Ha visszagondolok anyaságom első heteire, a hajszolt életmódra, a sok aggódásra és tehetetlenségre, noha vigasztal, hogy azóta a babából okos, beszédes és jó természetű kisgyerek vált, még mindig úgy érzem, sok mindent csinálhattunk volna másképpen. Sok mindennek nem voltam kellőképp a tudatában.

Most már azt hiszem, túl gyors volt az anyagcseréje. Minden 2-3 órában tele volt a pelenka a tej feldolgozásából származó szép, sárgás, szinte szagtalan kakival. A védőnő biztosított, hogy ez teljesen természetes és egészséges. Azonban nem ő szoptatta végkimerülésig, ő nem látta, hogy a Pici naphosszat nyugtalanul fészkelődik, és sosem lakik elég jól. Ha el is alszik szopás után, negyedóra múlva felébred. Azt mondta, az ő lánya se éjjel, se nappal nem aludt, és hogy nekem még jó dolgom van. Azt gondoltam, tipikus első anya vagyok, és túldramatizálom az egészet. Nem mertem elvinni a kórházba, mert biztos voltam benne, hogy körberöhögnek, aztán hazaküldenek. És akkor sosem leszek magabiztos anya. Úgy gondoltam, nekem kell segíteni magamon, ahogy tudok. Azt hiszem, ebben igazam volt.

Most már azt hiszem, a kislányom fáradt volt, sőt túlságosan fáradt is ahhoz, hogy mélyen elaludjon, és teli kíváncsisággal és félelemmel a világ iránt. Fel akart kelni, el akart menni, de nem tudott. Egészen pontosan láttam: fel szeretne állni, menni a dolgára, de nem volt ura kezének és lábának. Kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érezte magát, hisz az is volt. Nem értette magát, nem tudta, kik vagyunk mi, saját magát is beleértve. Nagy káosz volt az egész világ, semmi kapaszkodó, csak az anyatej és anya testmelege, szaga, a szopás bűvös biztonsága.

Most már azt hiszem, aggodalom nélkül kellett volna hallgatnom a sírását. Legalább néha elengedhettem volna a fülem mellett. Miért aggódtam? Mert keservesnek és felszólítónak éreztem a hangját, és segíteni akartam rajta. Meg sem fordult a fejemben, hogy hagyjam sírni tíz percig, és azalatt ledőljek az ágyra. Talán el is aludtunk volna. Ringatás, ölelgetés, becézgetés: csak percekre segítettek, nem töltötték ki az időt két szopás között. A helyzet elviselhetetlen lett volna, hacsak be nem vetek egy-egy új trükköt. A cumi nem működött, mert kiköpte és nem erőltettük. Az ujjamat elégedetten szopikálta, de ez is hazugság volt, mert nem jött belőle tej. Férjem és én felolvastunk, egy-egy vidám történet megnyugtatott minket, nevettünk, ez őt is megnyugtatta rövid időre. Játszottunk: backgammont. Bármelyikünk győzött is egy menetben, az őt is örömmel töltötte el (és elaludt). Ezekhez a trükkökhöz kellett a férjem, de hétközben egyedül voltam otthon: kialakultak az én trükkjeim, és a lányom megrögzött szokásai. A hordozókendőt nagyon nehezen szokta meg, mert túl szorosan hozzám ölelte, nem tudott benne fészkelődni, de mivel mozogtam, beletörődött ebbe a testközelségbe. Hordozókendőben zenére táncoltam vele, és ettől ellazult, és azonnal el is aludt. Néha nem zene szólt, hanem porszívóztam, és ő a zajra (és a mozgásra) is elaludt a hordozókendőben. Babakocsiba tettem, elvittem sétálni, néha már a liftben elaludt.

Hamarosan nem nyugalom vagy sírás között lehetett választani, hanem alvás vagy sírás között. Vagyis elaltattam, hogy ne sírjon. Mert ha megnyugodott, azonnal el is aludt. Ahogy teltek a hónapok, már nem tudott elaludni az én segítségem nélkül. Később, négy hónapos korában le kellett szoktatnom arról a rossz szokásról, amire a legelején rászoktattam, és meg kellett tanítanom napközben is egyedül elaludni. De sok sírásba, de sok szenvedésbe került! Most már azt hiszem, ki kellett volna várnom, míg sírva elalszik, még a legelején.

Most már azt hiszem, többet kellett volna figyeljek saját magamra is. Pihenni kellett volna, aludni, mialatt ő alszik, és félretenni a vasalást, a mosást. Elvégezte volna helyettem más. Talán.

Most már világos, és ez már akkor is derengett, hogy minden trükk csak a pillanatnyi feszültséget enyhítette. Az, ami igazából segített, az a szeretet volt, amit nem volt elegendő érezni, ki kellett tudni mutatni, és folyamatosan éreztetni kellett, akkor is ha sír, ha bömböl, ha látszólag nem értékeli, ha látszólag elutasítja. Nem volt elég szeretni, de rá kellett hagyatkozni erre a szeretetre, bízni az érzéseimben. Bízni benne, hogy majdcsak elmúlik a szenvedés. És akkor fokozatosan elhiszi majd ez a kisbaba is, hogy nem kell semmi, nem kell több tej sem, elég az én szeretetem.

Paradox hetek

Talán szégyen, hogy az anyaság első hónapjaiban néha elfogott a kétségbeesés. De nem szégyen elismerni. Hisz nyilvánvaló, hogy olyankor történt ez, amikor a feladat túlnőtte a képességeimet. Elismerem, hogy sokszor megtörtént, hogy alul maradtam, csődöt mondtam, és minden igyekezetem ellenére tehetetlen voltam, fáradt, sőt kimerült és elkeseredett. Sokszor jutottam el oda, hogy most már csinálja helyettem más, mert nekem nem megy. De nem volt helyettem más, aki folytathatta volna. A felelősség rám nehezedett. Mert hiába az apa minden igyekezete, neki reggel munkába kell mennie, és hiába a nagymamák minden igyekezete, állandóan ők sem lehetnek ott mellettünk. És pont akkor, amikor egyszerűen nem bírom tovább, éppenséggel senki sincs ott. Én néha kétségbe esve vártam a védőnő véletlenszerű, de hetente ismétlődő felbukkanását.

Hétvégén, amikor együtt volt kis családunk, rendszerint autóba ültünk és sétálni mentünk a Normafához. Ebben az időszakban érett meg bennem a nagyváros mocska, szennye és bűze iránti gyűlölet. A séták nyújtottak pihenést, ezek jelentették számomra a szabadságot, a nyugalmat. Órák teltek el, és eközben a kisbabánk aludt. Tudni kell, hogy otthon általában 15 percet, de legfeljebb 20-30 percet aludt egyvégtében – napközben. Éjjel ugyan volt hat teljes óra, amit végigaludt, de hajnaltól reggelig ismét 2-3 óránként felébredt. A csecsemők egy része napközben rengeteget alszik, más részük nem alszik jól és hamar felriad. Aztán meg nem bír visszaaludni. Az én lányom napközben nem tudott mély álomba zuhanni, hacsak nem babakocsiban vagy autóban.

Többnyire már a kocsiban elaludt, a Normafánál mózeskosárral együtt kiemeltük és áttettük a babakocsiba, még erre sem ébredt fel. Elsétáltunk a János-hegyig, néha még tovább, és beszélgettünk. A mozgás, a levegő, a beszélgetés feloldotta bennem a feszültséget. Az első sétánk alkalmával ehhez több órás séta szükségeltetett, mert akkor már egy hónapja csak gyűlt bennem a feszültség. A második alkalommal, ahogy a városon keresztülhaladtunk, egy csapat fiút láttam az út mentén, izzadtságtól nedves pólóban, átvizesedett hajjal, jóleső fáradtságtól lógó fejjel, karral. Diákok voltak, feltehetően éppen focibajnokságon játszottak. Lehet, hogy veszítettek, de én irigyen néztem őket, mert a számomra örökre elveszett szabadság érzetét keltették.

Szégyelltem magam. Mellettem fekszik a kisgyerek, akit annyira akartam, akit annyira vártam, akit a mindenemnek nevezek, akivel minden közös percünket át akartam élni, és én mégis azokat irigylem, akik a maguk urai. Akiknek a küldetése csak játék, ami véget ér, és akkor hazamehetnek pihenni.

Most persze mondhatja bárki, hogy az ő gyereke más, vagy más lesz. Azt, hogy az anyaság eleinte elviselhetetlenül nagy felelősségérzéssel, hatalmas erőfeszítéssel jár, én sem hittem el azelőtt. Nekem mondhatták. Az én gyerekem más lesz, az én gyerekem nem okoz majd ennyi gondot nekem, gondoltam. Én sem tudtam, hogy az anyaság ilyen lesz. Elfelejtjük, nem akarjuk elhinni, hogy az első anyaság ilyen.

Mentsük ki a babaszobából a babanyelvet!

Három hónapos lehetett a kislányom, mikor meglátogattuk barátainkat, akiknek már két kisgyerekük volt, a nagyobb négy, a kisebb egy éves. Kisbabánkat betettük egy színes és puha pléddel kipárnázott járókába, és ott ijedten, de érdeklődve nézelődött. Közben a négyéves kisfiú a felnőttek között rohangált, hangoskodott, hogy mindenkit bevonjon a játékába, és a piciről magára terelje a figyelmet. Az egyéves kislány kíváncsian várta, milyen lesz a járóka fogadtatása, hisz ez nemrég az ő birodalma volt. Látszott azonban, hogy maga a járóka, bármily izgalmas játékokkal rakták is teli, túl van népszerűsége csúcsán.

A kisbabám fölé hajoltam és beszéltem hozzá, hogy biztonságban érezze magát az idegen helyen. Tudatosan azt a babanyelvet használtam, amit ekkorra már kikísérleteztem, és elő tudtam venni. Arra koncentráltam, hogy beszédemből melegség és nyugalom, vidámság és biztonság áradjon, nem pedig arra, hogy mit is mondok. Nem zagyváltam. Arra ügyeltem, hogy nyelvileg helyes, egyszerű, világos mondatokat mondjak, nehogy megzavarjam a gyerekeket. Nem vigasztaltam, hogy „ne félj!”, inkább győzködtem, hogy jó neki a járókában, szép és puha játékok veszik körül, közülük némelyik hangot is ad.

Nekem nem könnyű a hogyanra koncentrálni a mit helyett. Hajlamos vagyok rá, hogy bonyolultan, összetetten fejezzem ki magam, és elsősorban a gondolataimra összpontosítsak. Ezért magam számára még inkább feltűnik a különbség, ha babanyelven beszélek.

Miközben beszéltem, igazán oda is adtam magam a babámnak. A tülekedés zökkentett vissza. A másik két gyerek benn volt a járókában, újra játszottak a megunt és kinőtt játékokkal, és keresték bennük azt a derűt és örömet, aminek a hangjait hallották. A gyerekek alig fértek el a rácsokon belül, a felnőttek ott tolongtak kívül, hogy vigyázzanak, nehogy egy rossz mozdulattal egyik gyerek rátiporjon a picire. Végül azért kellett kivenni a kisbabát, mert odabent már nem volt biztonságos.

Nagyanyáink gügyögtek a babáknak, értelmetlen szavakat, hangokat ismételgettek, amit a mai szülő idiótának, zagyvának tart. Szüleink szóra sem méltattak bennünket. Mi ugyanolyan értelmes anyanyelvi mondatokkal ostromoljuk az újszülöttet, mint amilyennel elmeséljük napunkat férjünknek, és érvelünk, magyarázunk, ha pontosan akarjuk kifejezni magunkat. Hiszen a védőnők is erre biztatnak. Ez az új elmélet is sántít. Utólag áldásosnak tartom, hogy megállás nélkül beszéltem újszülött kislányomhoz, de ez is kevés lett volna. Olvastam valahol, hogy használjam azt a bizonyos „anya-hangot”, ha a baba nyugtalan és sokat sír. Úgy vélem, minden anya öntudatlanul birtokolja az „anya-hangot”, és készen áll arra, hogy tudatosan használja és elővegye alkalom adtán. Elképzelhető, hogy vannak anyák, akik öntudatlanul is így beszélnek a babájukkal, és sosem zökkennek ki belőle. Talán a férjükkel, a barátnőjükkel is ezen a hangon beszélnek.

A babanyelv mindazonáltal nemcsak „anya-hang”. A csecsemő először a beszéd zeneiségéből, a hanglejtésből, a dallamból, hangszínből, a hangmagasságból, az anya gesztusaiból, hozzáállásából, sőt kisugárzott lelki erejéből szűri le a gyengédséget, a nyugalmat, a szeretetet, a biztonságot, a készenlétet szenvedésének, fájdalmának, félelmének leküzdésére. Így aztán bár elengedhetetlenek, nem elegendők a babáskodó hangok, szótagok, szavak, de a szép és helyes mondatok sem. A nyelv mindenestől átalakul, ha a babához beszélünk. Az anya nyelvében testestől lelkestől a babához fordul.

Miért alakítjuk át a nyelvet, ha babánk születik? Mert mindennapjainkban szürkébb, monotonabb nyelvet használunk, mint amilyent a csecsemő gondozása megkíván. Nincs elég melegség, suttogás, finomság és dallam beszédünkben, mert nem illik a felnőttek világába. Nem sugárzunk derűt, szeretetet, nem nyílunk ki egymás előtt, nem adjuk oda magunkat a beszélgető partnerünknek, nem áramoltatunk lelki energiákat egymás között. Hacsak nem vagyunk bensőséges kettesben. Ha innen nézzük, a babanyelv a lehető legintimebb. Búg, dalol, csacsog, játszik a hangokkal, szavakkal. Az idegen fülnek csicsergő, csivitelő, csacsogó, és talán zavarba ejtő. Olyasmi, amit nyíltan ritkán hallunk egymástól, hiszen a szerelmi fecsegéseinket nem visszük közönség elé. A babanyelvet viszont nem űzheti semmilyen illem a babaszobába.

Anyai életmód

Igazán anya lettem. Mióta belerázódtam az új életembe, már nem irigylem a még nem szülőket, annál inkább a két-, három- vagy többgyerekeseket. Már kifejezetten nehezemre esik megválni egy percre is a rám háruló felelősségtől.

Azelőtt más életmódot folytattam. Este addig olvastam, amíg csak jól esett, és reggel – többé-kevésbé – akkor ébredtem, amikor tudtam. A délutáni alvást időpocsékolásnak tekintettem. Szerettem, hogy nincs pontosan beosztva az időm (kivéve vizsgaidőszakokban), hanem inkább spontán alakulnak az események. Néha hagytam magam sodródni az árral. Ha érdekelt egy koncert, egy előadás, vagy találkozni akartam egy barátommal, nem számított idő és fáradtság.

Miután anya lettem, eleinte azonnal elaludtam, mihelyst ágyba zuhantam. Valahányszor éjjel felébredtem szoptatni, nem okozott gondot a visszaalvás. Ha napközben csak félóra jutott is volna arra, hogy nyugodtan elnyújtózzam, már örülhettem volna. Olvasni szoptatás közben volt csak alkalmam, de fontosnak tartottam, hogy szoptatás közben a babára figyeljek, s ez az átélt szoptatás örömet szerzett, ezért nagyon ritkán cseréltem fel az olvasás élvezetére.

Az első fáradságos időszak után kialakult a napirendünk. Azóta mindig jut idő aludni, de ehhez ragaszkodom is. Az első évben eszembe sem jutott felborítani a bioritmusomat egy kis esti olvasásért, vagy társadalmi életért cserébe, hiszen ezzel a kisbabám bioritmusa is kizökkent volna. Ha eszembe jutott is volna, se maradt volna bennem szufla. Meg aztán napközben erre is tudtam időt spórolni. Megtanultam megbecsülni az alvás jelentőségét. Minél önállóbb és minél kiszámíthatóbb lett kis totyogóm, annál több időm jutott olvasásra, magamra. A napirendünkből azonban máig semmiféle társadalmi esemény nem zökkenthet ki bennünket, hanem azt bele kell illeszteni.

Amikor találkozom egy gyermektelen nővel, megdöbbent, ahogyan beszél és amiket mond. Szavai mögül a régi élet- és gondolkodásmódom kacsint vissza rám. Az első hetekben megsirattam ezt a régit, és ezzel el is búcsúztattam. Ma már pusztán értetlenül és csodálkozva állok vele szemben. A mozgásra, útban levésre összpontosít ez a nagyváros központú életmód. A még nem szülők szeretnek sok helyen ott lenni, sok mindent csinálni egyszerre. Minél sűrűbben, forgalmasabban berendezni az életet. Ezzel szemben az anyák életének kulcsszavai a nyugalom, a biztonság, az életritmus.

Igaz, vannak anyák, akik nem szeretik a rendet. Jóllehet a gyerekük, mire megtanul járni, kezelhetetlenné válik, ám ezt szükségszerűnek tartják és elviselik. Egyre több anya szabadelvű, ez divatos nevelési módszer most. Lényege, hogy a lehető legtöbbször (mindig) engedjünk a gyereknek, ő tudja, mit akar. Én sem vagyok az erőltetett, kényszerített szabályok embere. Szerintem azonban élhetőbbek a - szülő által következetesen kialakított - laza, átlátható szerkezetek. Nekünk is rengeteg programunk van, de nem lóthatunk-futhatunk egyikről a másikra. Megesik, hogy siettetem a kislányomat, ha oda akarok érni egy gyermekelőadásra. „Szedjük a lábunkat, mert elkésünk!”, figyelmeztetem. Ilyenkor mindig összetűzésbe kerülök magammal, mert tudom, hogy kapkodásra, rohanásra, nyughatatlan életmódra szoktatom a gyereket. Világos, hogy kell neki a kultúra, kell a társaság.

Jó, hogy nagyvárosban élünk. De bizony sokat fizetünk ki a révnél.

Séta

Délelőtt fél 9. Előszámlálom háztartásbeli teendőimet, köztük az ebéd elkészítését, és még a reggeli kávémmal a kezemben, gyorsan nekilátok a legégetőbb feladatnak, a romlandók hűtőbe rámolásának. Ekkor meghallom térdmagasságból a lányom hangját, amint egyre élesebben, egyre követelőbben harsan fel, hogy: „sétáníí, sétáníí”, azaz „menjünk sétálni végre!”. Ez az induló, ha rossz napom van, akár többször is felhangzik. Ha jó napom van, akkor az ébredéstől kezdve olajozottan fut a napirend, amibe belefér a „séta”, a háztartás, de az én magántermészetű tevékenységeim is. Ez a szó, séta, fejezi ki számomra totyogó kislányom életérzését. Magyarázatul elmondom, mi mindent jelöl a séta, egy kisgyerek szótárában.

Mint a legtöbb totyogó, ahogy kitavaszodott, kislányom szerette volna szinte a teljes napot a szabadban tölteni. Nem volt maradása a négy fal között, már reggeli után a kertben voltunk. Egy kis kert, hiába a homokozó, a hinta, a csúszda, ha nincsenek gyerektársak, hamar unalmassá válik. Egy biztonságos, modern és új, jól felszerelt játszótér a megoldás. Ilyenből kevés van. Persze egy kisgyerek szemében sok minden számít játszótérnek. Még egy bevásárlóközpont is, mert ott a polcokon színes dobozok vannak: az állateledelek dobozán például aranyos kutyák vicsorognak, bájos macskák szenderegnek. Hogy a lányom szívesen jár-e bevásárlóközpontba, nem tudom, csak azt, hogy én nem. Így aztán marad a könyvtár, mint lehetséges játszótér. Elsősorban a könyvtár gyerekrészlege. Van könyvtár, ahol apró asztalok, kisszékek, játékok vannak, és elég tágas, így nemcsak könyvet lapozgatni, de futkározni, hemperegni és játszani is lehet.

Ha elmegyünk otthonról, így vagy úgy játszótérre jutunk. Ha mégsem, az sem baj, mert útközben oly sok a látnivaló, hogy a kíváncsi totyogó számára az út fontosabb, mint az úticél. A picik nagyon szeretnek buszozni, villamoson ülni. Mi hetente felülünk a Fogaskerekűre, és a Széchenyi-hegytől gyermekvasúttal végigrobogunk az erdőn, egészen a Hűvösvölgyig. Nyáron lepkék repülnek versenyben velünk, télen fűtött kocsiból nézzük a várost.

Ha jó az idő, kerékpározunk, a gyerek imádja a sebességet, nem ismer félelmet. Csupa mozgás a tarka világ körülötte. Kartávolságban idegen emberek tűnnek fel, rámosolyognak, elsuhan mellette egy villamos vagy egy autó, testét meglebbenti a szél, orrában szagok, illatok kavarognak. Az erdőben megzizzennek a lombok, a csöndben madárfüttyre lesz figyelmes. Itt-ott kiszáll, virágot szed, bámészkodik, köszön a néniknek, elámul a többi gyereken, beszélget, kavicsot gyűjt, integet egy autónak, kezet mos a kút vizében, figyeli a hangyákat...

Azt hiszem, jól mondják nagymamáink: vidd sétálni a gyereket, ahányszor csak tudod.

Nem minden kisgyerek szelíd

Kislányomnak tipegőkorára is megmaradt egy különös szokása: a birtokába kerülő aranyos plüssállatokat a fogai közé vette, és úgy cipelte, mint egy kutya a kölykét. A kutyával ellentétben persze a kezét is ügyesen használta. Főleg a saját kedvenc mackóját rágcsálta meg, de előfordult, hogy barátaink otthonában megtetszett neki egy plüssfigura, és nem voltak ellenérzései, a kezdeti szimpátia kifejezéseként hamar belekóstolt.

Egy alkalommal pórul járt. Hatalmas szőrkutyát majszolt egy játszóházban, felhőtlenül. Váratlanul berobbant a terembe egy két és fél évesnek tűnő kislány. Minden bevezetés nélkül megragadta a szőrkutyát, és durván rángatni kezdte a lányom szájából. „Nem a tiéd, add ide!” parancsolta. A lányom ijedtében még jobban szorította a kutyát. Az erőszakos kislány csak akkor fejezte be a ráncigálást, mikor megjött a mamája. Az anyuka szelíden korholni kezdte morcos lányát, és felszólította, hogy kérjen bocsánatot. Szavai falra hányt borsót sem értek.

Lányom keservesen, de összeszorított fogakkal sírt, még mindig nem eresztette a dögöt. Állt csak, meg sem mozdult. Éreztem, hogy őt már nem a kutya foglalkoztatja. Rózsaszínű, otthonos nyugalmát döntötték romba egy szempillantás alatt. Arcán értetlenség és kétségbeesés tükröződött. Mi az, hogy nem az övé? Miért bántották? Mi rosszat tett? Ilyen kérdések gyötörhették. Kérdések engem is mardostak: Hogyan védhettem volna meg?, Hogyan viselkedjem a támadóval?, Ráförmedjek-e legalább az anyjára? Az anyatigris ott ágaskodott bennem. Elcsitítottam. Csak a lányomra összpontosítottam. Nyugodt hangon, hosszan, türelmesen kértem, hogy engedje el a kutyát. Hagyta, hogy simogassam, becézzem, aztán lassan eleresztette a játékot. A fogainak, hál istennek, nem esett baja. Még sokáig vigasztaltam, dédelgettem, és bár a másik kislány azonnal megkaparintotta a szőrös jószágot, mi megnyugodtunk és hazamentünk.

Azért az anyatigris még sokáig toporzékolt. A lányomat hetekre elhagyta a régi önérzete. Ha családi körben voltunk, minden rendben ment, de a játszótéren kerülte a konfliktusokat, félt a gyerekektől, még a kisebbektől is. Ha valaki ahhoz a mászókához lépett, amin ő játszott, ő nem játszott tovább. Ha valaki közeledett feléje, ő kikerülte, vagy sarkon fordult. Biztattam, kísérleteket tettem, hogy szelíd gyerekek körébe vonjam. Mit sem ért. Engem is elhagyott az önérzetem. Csak magában játszott, és nagyon óvakodott a gyerekek társaságától.

Ez volt a mélypont. Aztán jött a segítség. Húgom 8 éves fia személyében, akit a lányom már régebben a bizalmába fogadott. „Velem gyűlik meg a baja azoknak, akik bántani merik” - rázta öklét unokaöcsém. Az erőszakos kislányhoz méltó megoldás lett volna, kétségtelen. De nem erre volt szükség. A két gyerek szorosan együtt töltött pár napot. Játszottak egymás játékaival, és a nagyobbik aranyosan bohóckodott a kisebbel, gyengédséggel vette körül az unokahúgát.

Múlt az idő, begyógyultak a sebek.

Azelőtt láttam a játszótéren félszeg kislányokat, nyafogós kislányokat, mama szoknyája mellett ülőket, és mindig büszke voltam az én bátor, önálló, mosolygós csemetémre. Azóta is előfordul néha, hogy agresszív kisgyerekkel találkozunk. Ilyenkor mindig tépelődöm, hogy a lányomat hogyan védjem meg, meddig tart a felelősségem, hogyan előzzem meg a lehetséges támadást. De nem félek. Megnyugvással figyelem, ahogyan ránevet a kicsikre, incselkedik a vele egykorúakkal, és elfogadja a nagyobbak útmutatásait, élvezi a kegyüket. És már ő maga is különbséget tesz, jól megnézi, kivel áll szemben... Plüssállatokat pedig nem kóstolgat többé.

Anyai szolidaritás

Az anyák társadalmában is megvannak a tekintélyelvűség, a hierarchiára való törekvés nyomai.

A húgomnak például még olyan kórházban volt szerencséje szülni, ahol tízágyas kórtermekbe fektették a frissen szült anyákat. Az új „lakók” mindig a „rangidős lakóktól” értesültek az együttélés szabályairól, a babaápolás és gondozás első leckéit is tőlük kapták meg, és ha kellett, a legrégebben szült „szobafőnök” segített megtanítani szopni a lustább újszülöttet. A szoba közössége gyorsan változott, folyamatosan új anyák jöttek a régiek helyére. A mobil átrétegződéshez szoros szolidáris kötődés kell: először minden „lakó” túlesett a beavatáson, a szülésen, és végül minden anya „szobafőnökként” ment haza. Még a párnapos kórházi létnek is megvannak a tekintélyképző értékszempontjai: a dohányzás elfogadhatatlan ebben a közöségben (a láncdohányos, aki elvetél vagy halott csecsemőt hoz a világra, az a közösség szánalmát nyeri el – hiszen büntetése a sorsa), a nyugodt és magabiztos babagondozás viszont feltétlen tiszteletet kelt.

A játszótéren, az anyák „piacterén”, az önálló, játékos, beszédes gyerekek anyukái tekintélyhez jutnak, tőlük tanácsot kérnek, de a hisztis, a dühohamot kapott, a verekedős gyerekek anyukáit sem közösítik ki. Sőt, rájuk külön megértő figyelem hárul, és tapintatos, szinte észrevétlen segítséget kapnak. A kisgyerek, aki bepisil, tiszta nadrágot kap kölcsön egy idegen anyukától. A fáradtságtól kimerült, de a hazamenés ellen kézzel-lábbal tiltakozó kislány hisztérikus kirohanásait észre sem veszik a mamák, mert tudják: csak a tapintat segít, legkevésbé pedig a bámészkodás, vagy az okos megjegyzések, amiket „civilek” tesznek olykor.

Aki volt már kétségbe esve gyereke óvatlansága, merészsége miatt, aki érezett már féltést és aggodalmat az őrület határáig, esetleg tovább, vagy feltételezi, hogy fog ilyesmit érezni, az nem lepődik meg a visítozó, hajszolt, kimerült anyán, aki képtelen megzabolázni, féken tartani kölykét, vagy még inkább iránta érzett szeretetét. Az anya viselkedése groteszk színjátékra hasonlít leginkább. Kész csoda, ha a gyerek nem asszisztál ehhez akrobatikus mászóka-jelenetekkel, kisebb gyerekek terrorizálásával. Az ilyen anyát a játszótéren körbeveszik, megértően meghallgatják, elfoglalják, „dajkálják a lelkét”. Szemben a fásult, gyereke agresszivitását rezignáltan tűrő anyával, akit a többi anya harciasan igyekszik kimozdítani néma egykedvűsűgéből.

A visítozó, hajszolt anya, ha kitartó, idővel hangadóvá, vezéranyává válik, aki mindenkit ismer, akiben minden anya megbízik. Mert az esendő anya még annál is nagyobb bizalmat élvez, mint a tekintélyes anya.

Beszéljünk anyanyelven!

Az anyaságban az anyák rokonlelkekké válnak, mert sok tapasztalatuk összeér, ha meg nem is egyezik. Az anyák közös nyelvet beszélnek, ami idegen azoknak, akik még nem anyák. Különösen a kisgyermekesek érzik közeli ismerősnek egymást az első találkozáskor is, hiszen közös a sorsuk. Az ő életük elsősorban a kicsinyüké, a gyerek körül forog minden gondolatuk. Folyamatos gondoskodásuk nélkül a csecsemő, a totyogó, a kisgyerek életképtelen. Az anyák, akik elsősorban és szinte kizárólagosan anyák, magukra ismernek egymás arcában, egymás szavaiban, egymás gesztusaiban, egymás szenvedéseiben és örömeiben.

Az anyai gondolkodás is sokféle, de merőben más, mint a nem anyai. Az anyák különfélék. A baba gondozásában és nevelésében nagyon különböző felfogások élnek, és ahány anya, annyi módszer. A gyerekek is különfélék. Mégis megrendítően hasonlóak a tapasztalataink. Ahogyan a baba nézegeti a kezét, ahogyan az első játékaival játszik, ahogyan szopja vagy nem szopja az ujját, ahogyan megfordul, mászik, és megteszi az első önálló lépéseket. Ahogyan szopik, ahogyan gagyog, ahogyan a hasa fáj. Mindenkinek más élménye van, de minden anyának van erről élménye és mondanivalója.

Az anyák gátlástalanul megszólítják egymást. Idegenek nem. Ha mégis szóba elegyednek, az érdeklődés és a nyíltság mesterkélt, a beszélgetés közben sosem múlik el a ridegség, az idegenség érzése. Negatív előítéletek és sztereotípiák párviadala. A jóindulat, a közvetlenség fehér holló.

Amikor anyák közé kerülök, az olyan, mintha felebarátaim vennének körül. Máris kijár a jóindulat, mert anya vagyok. Sorstárs. „Tudom, mit élsz át!” - sugározza a másik anya. Szolidaritás és empátia. „Tudom, mit érzel!” Az anyai szeretet. Ebben nem versengünk egymással. Ha a gyerekem épp nincs ott velem, még inkább, kicsit más hangsúllyal: „Tudom, mit érzel!” Ha két anya találkozik, két elsősorban, és szinte kizárólagosan anya, akkor leomlanak a korlátok, és eltűnik a távolság. A két anya elkezd anyanyelven beszélni. A még nem anya órákig tartó társalgással sem jut el ehhez a közösséghez, pedig a nők sokkal könnyebben oldódnak, szívesebben pengetnek személyes, bensőséges húrokat, gyakrabban személyeskednek, mint a férfiak – általában.

Nem vagyok biztos benne, hogy az anyákban több szeretet él, hogy jobban szeretnék egymást, mint a még nem anyák. Az anyákat a gyerekük iránti szeretet köti össze.Versengenek is egymással olykor, s ha nem is az anyai szeretet, de a gyerekek összehasonlítgatásával. Bár a védőnők és a kézikönyvek ezen a téren is hatásosan érvelnek: az összehasonlítás és a versengés árt a kicsik fejlődésének, bízzunk a saját egyéni fejlődési ritmusukban. Azért titokban az anyák mégis versengenek egymással, és természetes meggyőződésük, hogy a saját porontyuk a legokosabb, legszebb és legtehetségesebb.

Az apaságban is van, kell legyen közösség teremtő erő. Az apák családfenntartók, nem érnek rá elsősorban, és szinte kizárólag apának lenni, nem engedhetik meg maguknak, hogy agytevékenységüket széltében-hosszában átjárja a gyerek iránti gondoskodás. Több mint napi nyolc óra távol a gyerektől, a féltett kincstől. Ez is sorsközösség. Apanyelv. Egészen hasonló a munkájához, íróasztalához visszatért anyák nyelvéhez.