Utazás a fogsorom körül

Az elmúlt egy évben volt időm megszokni, hogy meg fogják műteni az állkapcsomat, azért mégiscsak elég furcsán éreztem magam, amikor – valamikor szeptember végén – a szájsebésszel kitűztük a november 23-i időpontot.

Az események igazándiból csak egy héttel a műtét előtt pörögtek fel: laborvizsgálatok (teljes vér, vizelet, tüdő, EKG) és teljes mintavétel a fejemről (háromféle röntgen, fogsorminták, fejforma rögzítés, fogsor és fej fényképezés). Ez a mintavétel azért volt fontos, mert ez alapján dőlt el, hogy egy vagy két állkapcsomat műtik és egyáltalán mit műtenek. Kis apróság: én itt még igazából abban a félreértésben éltem – a fogszabályzódoki zavaros elbeszélése alapján –, hogy az egy állkapocs műtése azt jelenti, hogy az alsó állkapcsom egyik oldalát műtik, a két állkapocs műtése pedig azt, hogy az alsó állkapcsom mindkét oldalát műtik. Nos, ez félreértés volt, de erről később.

A műtét előtti napra jutott a bejelentkezés a kórházba, és a műtéti sín próbája a fogszabályzónál. Reggelre már össze volt pakolva a motyóm, szépen betömegközlekedtem a Honvéd kórházba, kitöltöttek egy csomó papírt, felírták az eddigi nagyobb bajaimat (vakbél, csonttörések, tavaly Pfeiffer-féle mirigyláz aka mononukleózis), közölték a műtéttel járó kockázatot (zsibbadni fog a szám nagyon sokáig), majd befektettek egy kórterembe, ahol volt egy bácsi akit előző nap kiraboltak és megvertek (éjszaka műtötték) és a férfi akiből négy napja folyt a genny egy rosszul sikerült bölcsességfoghúzás után. Nem azt mondom, hogy nagyon lehangolóak voltak, de nem különösebben lepődtem meg, amikor a nővérke közölte, hogy nyomás a 4-es kórterembe, ott nekem jobb lesz. És tényleg a 4-esben kevésbé elfekvő hangulat volt, két polipos egy mandulás és egy infúziót kapó életvidám bácsika (egy bizonyos kor felett évente egyszer kapnak egy hetes infúziós kezelést az emberek) foglalták el a szoba ágyait. A felsorolásból látszik, hogy a fül-orr-gége és a szájsebészet 'egy' kórházi osztály a Honvédban. Miután lepakoltam a cuccomat, úgy döntöttem, hogy ezt az utolsó délutánt érdemesebb otthon tölteni, aztán onnan menni a fogszabályzóhoz és esetleg nem is a kórházban aludni, hanem otthon (persze akkor előfordulhat, hogy lekési az ember a műtétjét).

Otthon Adél és Vera boldogan fogadott, ebéd után mindhárman szunyókáltunk, aztán elmentünk a környékbeli domboldalra szánkózni egy kicsit.

Ezután bementem a Kálvin térre, ahol már készen várt a két műtéti sín (aka rágóprofil), hosszas fogkőleszedés és a sínek csiszolása után, bepróbáltuk a számba: passzolnak, szuper! Egyébként a rágóprofil egy kemény műanyagdarab, amibe alulról és felülről is belevarázsolták a fogaim lenyomatát. A csel benne az, hogy úgy varázsolták bele, hogy hogyan kéne kinéznie a fogaim nyomának, ha nem lenne ferde az állkapcsom. Itt tudtam meg, hogy a két állkapocs igazából azt jelenti, hogy alsó és felső állkapcsot is műtenek és ezért kell a két műtéti sín. Részemről akkor szembesültem azzal, hogy mit fognak velem rákövetkező nap csinálni, hát ideírom, gyengébb idegzetűek hagyják ki. (Azt is ideírom, amit később tudtam meg, így egybe kerül a horror.)

A felső állkapoccsal kapcsolatban Vera (aki igazából csak utólag tudta meg mi is volt ez az egész) még a műtét után egy héttel sem értette, hogy voltam képes belemenni ebbe. Persze leírva ez elég erős, de ha azt vesszük, hogy 2-4 hetente van egy ilyen műtétje ennek az orvoscsoportnak, akkor már nem is olyan megrendítő.

Miután végeztem a fogszabályzónál, a Honvéd kórházba mentem, úgy döntöttem, hogy bennalszom, jobb odabenn készülődni, nem átragasztani egymásra otthon az izgulást. Egész délután/este egy olyasféle izgulást éreztem, mint egy nagyobb műegyetemi vizsga – mondjuk Hálózatok és rendszerek II – előtt. Már szinte lámpaoltásra érkeztem, természetesen a szobatársaknak is el kellett magyaráznom az egész műtétet, nem teljesen fogták, az egyikük el is kezdte számolgatni, hogy végül is negyven éves koromban mennyibe is kerülne majd egy teljes műfogsor. Meg azt sem teljesen fogták, hogy ez nem egy plasztikai műtét. Mindegy. Zuhanyoztam (fürdő, WC a folyosó végén, közösen 25 embernek), elfogyasztottam az utolsó szilárd vacsorámat, majd ágybabújtam és a Hitünk hősei c. református hittankönyvet olvasgattam. Az esetleges izgulás miatt adtak Dormicumot (nyugtató plusz altató); végül nem volt rá szükség, sikerült elaludnom nélküle.

A délelőtt nyugodalmasan telt (fél 11-re volt kiírva a műtét), negyed tízkor bevettem a Dormicumot (erre a másodikra azt mondta az aneszteziológus, hogy mindenképpen kell), ettől elkezdem kókadozni egy kicsit, de alapvetően békésen walkman-eztem az ágyban. Háromnegyed 11 táján megjelent a műtős a szobában, vegyek alsónadrágot, feküdjek fel, aztán nyomás. Alapvetően kíváncsiságot éreztem, mi jön most? Betoltak a műtőbe, benyomták a kézfejemen lévő érbe a műanyagcsövet (amin keresztül az altatót, infúziót és antibiotikumot kaptam az elkövetkezendő néhány napban), átfeküdtem a műtőasztalra, néhány szó az aneszteziológussal, aztán filmszakadás.

Itt következett a fentiekben leírt három órás műtét, ami az orvosok egybehangzó állítása szerint jól sikerült.

A délutánt végig aludtam, arra emlékszem, hogy Veronika és az édesapám is benn voltak, Vera szerint az első szavam az volt, hogy „Kicsináltak.”, én csak annyira emlékszem, hogy látom lógni a fogason Vera kabátját és kérdezem, hogy „Hol a feleségem?”, és látom aput elmenni a kórterem ajtajában.

Mire magamhoz tértem már este volt, nagyon rosszul éreztem magam, éreztem, hogy felduzzadt és iszonyúan zsibbadt az arcom, nem tudtam nyelni. Próbáltam inni a kikészített teából, de annyira édes volt (édesnek éreztem), hogy undorodtam tőle, vizet próbáltam inni. A nővérkék mondták, hogy hányni fogok és tényleg: nemsokára kihánytam az összes vért, ami a műtét közben lefolyt a gyomromba. (Direkt volt kikészítve egy vesetál erre a célra, természetesen az ágyneműt újra kellett húzni.) A hányás után sokkal jobban lettem, vizet már jobban tudtam inni. Kaptam egy infúziót is, hogy ki ne száradjak, és fájdalomcsillapítót is. (Fájdalomcsillapítót még hajnalban is kaptam.) Érdekes ezeken a fájdalomcsillapítókon kívül, fájdalomcsillapításra nem is volt szükségem, pedig végig, amíg benn voltam a kórházban kínálgattak.

Reggel megnéztem magam a tükörben, hát nem volt valami szívderítő: jobb oldalt két teniszlabda, balra egy, középen a szájam helyén meg egy húscafat. Délelőtt berakták a sínt és összegumizták a fogsoromat, mert ugye az egy dolog, hogy a csontokat sikerült új helyre tenni, az összes lágyrész és izom azért dolgozik, hogy miniden visszaálljon a régibe. Kaptam még egy fejmaszkot is (ezt kb. úgy kell elképzelni, mint az autóversenyzők bukósisak alatti maszkját), ez segített összetartani a fejemet. Tehát innentől kezdve kedd délelőttig a fogsorom le volt zárva, semmilyen szilárdat nem tudtam enni és beszélni is csak igen érdekesen tudtam. Ebben az időszakban 4-5 kilót fogytam, és ha Vera pénteken nem parancsol rám, hogy kezdjek el enni (inni), akkor ki tudja mi történik.

Előszörre még nem is nagyon tudtam megszívni a szívószálat, Vera szívott fel némi levest, majd a szájamba csurgatta. Az első nap még arra sem igazán jöttem rá, hogyan kell csukott fogsorral beszélni, úgyhogy főleg írogattam a látogatóknak (Vera, Anyu, Apu, Gergi), persze ez is kifárasztott. Aztán a végére egész jól belejöttem a szívásba és a motyogásba is.

A napjaim nagy része azzal telt, hogy jegeltem az arcom, walkman-eztem és próbáltam olvasni a Rejtő Jenő összest.

Vera és Anyu fáradhatatlanul hozták a leveseket, emellett még ettem kórházi levest is és hoztak tápszert is, ami rendkívül tudományosan volt összeállítva, minden tápanyag a megfelelő mennyiségben szerepelt benne, finom csokoládé, karamell, banán, eper és multivitamin ízben. Ezt érthető okokból (undorító volt) az első napokban nem ittam, aztán csak ráfanyalodtam, elvégre kinek jó, ha elfogyok?

Lázam nem volt nagyon, minden délutánra, estére felment egy kicsit, kaptam algopyrint, aztán lement.

A jegelés úgy ment, hogy az osztály mélyhűtőjében voltak hőtartó zselével töltött műanyag zacskók (gyógyszertárban lehet kapni), ezeket kellett cserélgetni és mivel közös használatban voltak, gézzel be kellett borítani. Később aztán Gergi hozott nekem sajátot, legalább a gézzel nem kellett bajmolódni.

A szájamat Anyu tanácsára Glikosept-tel és Asulenol kenőccsel kenegettük, Vera naponta legalább kétszer leápolta, meglepően hamar rendbejött.

Az éjszakák elég rosszul teltek, mivel orrot nem fújhattam (nem fújhatok még most sem egy darabig), és a fogsorom le volt zárva, elég nagy küszködéssel kaptam csak levegőt. Többnyire háton aludtam, és sokszor fel is ébredtem. Később az antibiotikumtól égett a gyomrom, úgyhogy éjszaka még ezzel is kellett küzdenem. A szobatársaim közül a poliposok iszonyatosan horkoltak, ez egy külön éjszakai műsorszám volt.

Egyébként pont a műtét napjától, a mellettem lévő ágyra az egyik polipos helyére egy idős bácsi került, aki cukorbeteg, nagyothalló és éppen azzal küzdött, hogy ha lefele vagy felfelé néz iszonyatosan szédül. Persze küldözgették az érsebészettől a reumatológiáig mindenfele, de nem igen tudtak segíteni rajta. Éjszaka ő is sokat horkolt és ha éppen nem tudott aludni, akkor magában motyogott. Később kiderült, hogy székesfehérvári, az egész héten, amíg ott voltam, egyszer jöttek hozzá látogatóba.

Pénteken megszületett a döntés, hogy hétvégére benn kell maradnom, ennek nem örültem, bár végül is lehetett rá számítani, hiszen még volt lázam. Maga a hétvége nyugodalmasan telt, sokat jegeltem, olvastam, walkman-eztem és rádióztam. Próbáltam mindent meginni, amit elém raktak. Vera és Apuék is elég sokat voltak benn nálam, nagyon jól esett. Adélt is behozta Vera kétszer, elsőre nagyon meg szeppent a kicsi lány, másodszorra sokkal jobban feloldódott.

Pénteken szedték ki a kezemből a csövet, onnantól kezdve az antibiotikumot és az algopyrint is por alakban vettem be, vízben vagy gyümölcslében feloldva, elég borzalmas volt (keserű), és a gyomromat is csúnyán hazavágta.

Szombaton aztán lekerült a fejemről a maszk és a folyamatos jegelés/hűtés hatására az arcom elkezdett szép lassan lelappadni, a zsibbadás is szépen múlik.

Hétfőn a reggeli vizitkor közölték, hogy mehetek haza (bár délutánra még mindig volt hőm), délre jött értem Apu, nagyon jó volt újra hazatérni.

Kedden a kontrollon a sínt is és a varratok nagyrészét is kiszedték, azóta már újra ehetek szilárdat, bár az arcom továbbra is dagadt egy kicsit, ezért nem érzem teljesen jól a dolgokat a számban és a rágás is nagyon nehezen megy (nem fáj, csak nehézkes), azért mégiscsak jelentősen jobban vagyok.

Penicillin érzékenység

Vera már a kórházban észrevette, hogy van rajtam egy csomó pici piros pötty, de elsőre ezt annak tulajdonítottuk, hogy egész nap ágyban feküdtem és nem szellőzött a bőröm rendesen. És valamennyire a szájpadlásomon is éreztem, hogy gyulladt, de ezt az altatásnak tudtam be. Kedden délután aztán az apró pöttyök egyre nagyobbak lettek és elkezdtek viszketni. Szerdára már a teljes testemet elborították a viszkető piros foltok, a kezemen és a nyakamon és hátamon már nem is foltok, hanem igazából egybefüggő gyulladás volt (a továbbra is folyamatosan égő szájpadlásomról nem is beszélve). Eleinte azt gondoltam, az antibiotikum (Augmentin) betegtájékoztatójának elolvasása után, hogy ez vagy az a mellékhatása, ami egyszerűen csak kiütés, vagy pedig az, hogy mononukleózissal együtt kanyaró szerű kiütést okoz. Persze nem értettem miért most jön ki rajtam, hiszen vasárnap este vettem be utoljára Augmentint. A mellékhatások ismerete persze fikarcnyit sem segített a helyzetemen, este lementem a bőrgyógyászatra, ahol rögtön belémnyomtak egy adag szteroidot, felírtak Zyrtec-et és mondták, hogy igyak kalciumos pezsgőtablettát.

Megtudtam azt is, hogy ez teljesen típusos: így alakul ki a penicillin érzékenység, egy erős antibiotikumos kezelés után jön egy allergiás reakció. A dolog lefolyása 10 nap, addig túl sok jóra nem lehet számítani, próbáljak feküdni. Innentől kezdve, ha penicillint vagy penicillin származékot kapok, akkor rögtön beduzzad az összes nyálkahártyám, nem is folytatom, elég rosszul lehet végezni.

Természetesen a szájsebészeten mosták kezeiket, 100 betegből 1-nél kialakul, mondják ők. A tavalyi mononukleózisomra tekintettel egy kicsit gondolkodhattak volna az Augmentin-en, vagy ha már adták, egy kicsit jobban figyelhettek volna rám, akkor talán hamarabb kiderül ez az egész, mondom én.