1. KEDV

Kígyózó sorban állnak előttem az emberek. Éjjel is róluk álmodom. Vagyis inkább mondjam így: a sorban állásról. A legtöbbje motyog. Tessék? - kérdem, erre ismét csak motyog. Eleinte, amikor a pénztárban ültem, minden második rendelést rosszul ütöttem be, mert nem volt türelmem százszor és ezerszer megismételni, hogy tessék, tessék, tessék.

Megpróbáltam kitalálni, mire gondol a vevő. Aztán a szájukat lestem, hátha arról le tudom olvasni, mit akarnak. Aztán amikor elegem lett, rájuk ordítottam, egész nap ordítoztam a vevőkkel, estére berekedtem. Mostanra felnőttem a feladathoz, nem ordítok, nem kérdezek és mégsem ütöm félre. Bele sem kell néznem az arcukba, néha felpillantok, látom a sort, szépen illedelmesen sorban állnak a pénztár előtt, nagyon ritkán kiürül az üzlet, akkor valóban felnézek, meglátom a süteményes pultokat, a pultosnőket, a kávégépet. Akkor felállok, kérek egy kávét, de mire a pénztárgéphez visszaérek, már ismét sorban állnak. Délelőtt a kolléganőim még hoznak is nekem kávét, szépen leteszik a pénztárgép mellé, akkor még a pult mellett állók lelkesebbek, a kávé illata, a friss sütemények kipárolgása kiül az arcukra, megkeringeti a vért az ereikben, még velem is törődnek. De délután már észre sem vesznek, a pulttól nem is látszom. Még kvaterkázni sincs kivel.

Néha, amikor jobb a kedvem, de ne legyek magammal szemben ilyen finom, néha amikor éppen nincs panaszom, nem szúr a szívem, nem morog a gyomrom, nem hasogat a fejem, nem fáj a lában, vagy a köszvény nem morzsolgatja az ujjaimat, ilyenkor még beszélgetek is a vevőkhöz. Nem éppen kedélyesen. Inkább piszkálódom, csípős kritikát sürítek minden mondatba. Egy-egy ember hangjából, viselkedéséből, a választásából messzemenő következtetéseket vonok le. „Nem fog megártani?” - kérdezem, ha sovány ember habos tortát kér. Kismadaramnak becézem azt, aki éneklő fejhangon beszél, kérdésekkel összezavarom azt, aki több süteményt rendel. Amikor franciakrémest rendelnek, akkor csak kidugom a nyelvem és vigyorgok. Hogyan reagálnak a vevők, nem érdekel. Egyik nevet, másik félrehúzza a száját. Attól függ, milyen kedve van. Olyan még nem volt, hogy összenevettem volna valakivel, vagy pár szót váltottam volna egy vevővel. Erre a pénztárgép mellett nincs lehetőség. Soha nem ismertem még fel arcot, pedig sokan visszajárnak hozzánk. A pultosok mondják. Nekik vannak törzsvendégeik.

Az unokáim azt hiszik, maga az álom, hogy cukrászdában töltöm a napjaim nagy részét. Azt hiszik, hogy kávé- és süteményillat felhőben üldögélek, és annyit eszem és iszom az édességekből, amennyit csak bírok. Holott egy hét alatt megutáltam a cukrosat, az édeset, a vajasat. Otthon mindig szalonnát, húst és kenyeret eszem. Csípőset, fűszereset, sósat. Ezért híztam meg, és nem a cukor miatt. Az unokáim persze legszívesebben csak süteményt ennének, reggel, délben és este. Idegesítően boldogok a sok édességtől, és nekem folyton az emberek kígyózó sorait juttatják eszembe. Hangokat, mozdulatokat, színeket és szagokat arc nélkül, megint és megint egy ember. Elszomorító.

A pultosok arról beszélnek, hogy új vezetőt kapunk. Át fogja alakítani a cukrászdát, elküld mindenkit, hogy új embereket vehessen fel. Napokon át, heteken át minden nap sír valaki. Mindig más. Én még nem sírtam, rajtam a sor, de nem tudok sírni. Új munkahelyet már nem kapok, ahhoz öreg vagyok. Engem nyugdíjba küldenek, mondják, azért örülök. Nem örülök. Ebből a cukrászdából nem lehet kellemes munkahelyet faragni. Ez nem is cukrászda, ez egy szimpla süteménybolt. Le sem lehet ülni, állva, egy tükörrel szembenézve eszik az emberek a sütiket. A bolt általában zsúfolt, szorosan egymás mellett állnak idegen emberek, és biztos vagyok benne, hogy csalódnak. Nem éreznek ízeket. Itt a süteményeknek nincs íze. Ha hazaviszik, akkor talán igen, de itt? Ha két ember együtt tér be, mert azt képzeli, hogy itt beszélgetni is tud majd, vagy együtt elkölteni a reggelit, hát hoppon marad. Nem jut nekik több, mint egymást rágni látni. Egy cukrászdának légköre van, ennek a boltnak legfeljebb szaga. Ez az üzlet arról híres, hogy olcsó. A sütemények minőségéről senki nem beszél. Talán az is jó volna másutt, talán nem is rossz. Frissnek friss.

Frekventált helyen van, mondják az unokáim, azért járnak ide sokan. Nekem szerencsétlenség ez is. Messze van a lakhelyemtől, minden reggel és este egy órát buszozok, kétszer is át kell szállni. Az itteni divatüzletek és a fűszeresek olyan drágák, hogy be sem merek nézni a kirakataikba. Az utcákon fényes, illatos turisták, és szakadt fiatalok: egyetemisták. Minek is ide a változás, ezen a bolton nem lehet segíteni. A pénztáros pozíciója meg különben sem javulhat, igaz, ennél rosszabbat sem tudok elképzelni.

Valóban jött új főnök, és máris bevezetett egy újítást: bánjunk kedvesen a vevőkkel. Tekintsünk rájuk úgy, mint a vendégeinkre, akiket marasztalni szeretnénk, akiket visszavárunk. Ezt saját maga akarja felügyelni. Most eljött a pillanat, amikor én is jól kisírtam magam. Mégiscsak kár ért, gondoltam, ezután jön a megalázás és kirúgás. A pultosok nevetnek rajtam, mert tudják, hogy nekem fájna a kedvesség. Aztán sajnálnak, mert, mint mondják, a pénztár meg fog szűnni, ez egészen bizonyos, mert a vendéget nem szabad várakoztatni. Na, ha megszűnik a pénztár, majd takarítónak felvesznek, vágtam oda nekik nagy mellénnyel. Pár napig nem szólok semmit, nem leszek kedvesebb, azt úgyis mindenki tudja, hogy még az unokáimmal sem vagyok kedves, de nem piszkálódom, nem ordítozom, szinte itt sem vagyok. Egykedvűen bámulom a pénztárgép billentyűzetét. Hátha így felvesz az új főnök takarítónak.

Napok óta tanulmányoz a főnököm. Mindenki látja, én is tudom. A pultosok nevetgélnek, kedveskednek, csevegnek, a vevők meg csak csodálkoznak. Persze a bolt hangulata szemernyit sem változott. Ezután is sokan, látva a hosszú sort a pénztárnál, gyorsan kifordulnak, akik meg benn maradnak, többnyire méltatlankodnak, amiért nem egy gyorsbüfét választottak.

A változások óta fortyogok belül, amiért nem dolgozhatom most már a magam goromba módján. Elhatároztam, hogy fel is mondok."Szüntesse meg a pénztárat, vegyen át takarítónak, mindjárt javul egy kicsit az üzlet." Persze nem hiszem, hogy javulna bármi is, jobb nem lehet, vevőből még mindig több van, mint kellene. Nem jó ez így, ahogy van? Annál dörzsöltebb vén róka vagyok én már, hogy ezt a véleményem elárultam volna neki. A lelkes embereket nem szabad elkedvetleníteni, ha feletted állnak. Nekem ugyan mindegy, nem leszek egy világjobbító útjában. "A pénztár elavult dolog" - tódítom. "Nem, nem." - mondja ő elgondolkodva. "Nem akarom a pénztárat megszüntetni, kell az ide. Különben a pultosok keze összemaszatolódik a pénzzel, és maszatos kézzel nyúlnak a süteményhez." Tudtam ám ezt én, hogy ezért kell a pénztár, de sok cukrászboltban nem törődnek ezzel. "És egyáltalán a süteményhez finom mozdulatok kellenek, viszont a pénzt számolgatni kell, ez két eltérő művelet. Inkább felveszek még egy pénztárost." Erre nem készültem fel. Nem elküld embereket, hanem még többet vesz fel? Hát kénytelen leszek vénségemre mosolyogni?

Megjött az ellenfelem. Nem az én súlycsoportom: huszonéves kislány. Ebből is látszik, mennyire igazságtalan a világ. Még szerencse, hogy nem egy egyetemistát vett fel, azok közül, akik ide járnak. Bár mosolygásban nem volna akkora előnye. Ez a kislány most egy hétig csacsog, nevetgél, barátkozik, aztán elfárad. Nem engem rúgnak ki, hanem őt, mert ő fog előbb kiborulni. No csak nevetéljél, én egykedvűen kibírom ezt a hetet. Gúnyosan kuncogok az orrom alatt. "Ugye, milyen érdekes, ma sokan rendelnek Rigó Jancsit, biztosan az a legfinomabb." "Nálam ma még nem is rendeltek Rigó Jancsit" - válaszolom, és cinkosan odamosolygok a vevőre, aki éppen soron van. Igazság szerint azonban nem tudom, ki mit rendelt ma, mint ahogy ezzel soha sem foglalkoztam.

Az új kislány rájött, hogy nem leszünk barátnők, de nekem is jut még a mosolyából. Az a szörnyű, hogy hetek óta viháncol itt, és még nem borult ki, pedig én mindent megtettem. A főnök kedveli, engem azonban figyel, és minden nap, mikor hazamegyek, figyelmeztet, hogy nem vagyok elég kedves. Reggelente mindenkit körbeállít és beszédet tart, aminek lényege a vendégszeretet. Ez nekem szól, mert a többiek vendégszeretőbbek már nem is lehetnének. A pultosok sosem mulasztják el a megjegyzést, ha elmennek mellettem: "Csak egy kis mosolyt, csak egy picurkát, naaa, de tényleg!" És vigyorognak, mint a vadalma. Most mit tegyek?! Ez észbontó, ami ebben az üzletben történik. Itt már takarítani sem érdemes.

Elküldtek szabadságra. Ha kipihentem magam, jöjjek vissza. Napok óta ülök itthon, már mindent elvégeztem, amit régóta csak terveztem, már mindenkit meglátogattam, akit lehetett. Még sétálni is elmentem egyszer. Akkor határoztam el, hogy mégiscsak kedves leszek. Hiszen mióta megjött az új kislány, nincs sorbanállás.

Mióta megszűnt a sorbanállás, bámészkodom is. Sok vendég van, folyamatosan dolgozik a pénztárgép, de vannak szünetek, még beszélgethetnék is a kislánnyal, ha nem volnánk vetélytársak. A zaj csökkent valamit, oldalt kialakítottak egy sarkot azoknak, akik helyben fogyasztanak, itt asztalok vannak, kettő is, le lehet köré ülni, a többi vendéget a pultnál gyorsabban szolgálják ki, sokan hazaviszik a süteményt. Kávé- és süteményillat tölti be a levegőt, a pult üvegfalán át jól láthatók a sütemények, elég gusztusosak, a választék nem szerény, majd egyszer megkóstolom az egyiket. Figyelem az emberek arcát: éhesek, gondterheltek, fáradtak, nyúzottak. Motyognak, és most már azt is tudom, miért. Figyelek, kérdőn nézek a szemükbe, még mielőtt megszólalnak, még mosolygok is bátorítólag. A mosoly csodákat művel.

Évikével vicceket mesélünk egymásnak, már ismerem a rokonságát, olyan aranyos vagyok, mint a nagymamája, és ezért szeret ebben a boltban dolgozni. Én meg azért, mert jó a hangulat. Sokkal jobb, mint otthon, mint egyedül. Mint bármelyik másik cukrászdában, kipróbáltam. Szeretem nézegetni az embereket, a törzsvendégek a családtagjaim titokban, rájuk mosolygok a legszívesebben, mert őket már elég jól ismerem, tudom, mennyire ártalmatlanok, mennyire szeretetéhesek. Ha veszekedni támad kedvem, egyszerűen kimegyek hétvégén a piacra, és ott ordítozom a kofákkal. Vagy a szomszédommal, ha felhangosítja a tévét. Kár, hogy soha nem fogok már olyan jókat gorombáskodni, mint régen, valahogy elfogyott belőlem a szufla, már nincs is hozzá kedvem. Nem is tudom: megváltoztam.